biokiskert

Ilyen melegben talán legjobb egy dús lombú fa árnyékában üldögélni és iszogatni egy jeges italt. Nincs az a dizájn-napernyő, amely felül tudná múlni az élményt (főleg, hogy a fa a kipárolgásával is hűsít, a napernyő pedig nem). Nálam még a növénnyel befuttatott pergola, lugas kelhet ezzel versenyre, de mindenképpen élő és zöld legyen. De minek az árnyékában a legjobb üldögélni? Vagyis kérdezzük inkább úgy: mire figyeljünk az árnyat adó növény kiválasztásánál?

A telkünkön számos öreg fa van. Mivel az utóbbi húsz évben nem lakott itt senki, a fákat sem gondozták. A cseresznyefa sajnos el is pusztult, de a többi sincs túl jó állapotban. Nem estünk azért nekik a láncfűrésszel (na jó, a ház helyén állókat azért muszáj volt kivágni). Megkíméltünk egy kajszibarackfát is, annak ellenére, hogy nem tűnt túl fittnek szegény. Az elmúlt években nem is nagyon volt rajta termés, ezt úgy tűnik, idén igyekszik bepótolni. Most roskadozik a rengeteg gyümölcs súlya alatt.

Őszibarackfánk idén gyönyörű lett. És dús, köszönthetően a rászórt tápanyagoknak és annak, hogy sikerült minden betegséget megelőzni. Mivel még fiatalka, csak 6-7 barack kapaszkodik rajta, amik alig látszottak a lombtól. Nyár van, ha még nem tetted, lassan itt az ideje a fa zöldmetszésének (bár volt, ahol augusztusban javasolják, de addigra pl. a miénk leérik). Lassan már én is bátrabban nyúlok a metszőollóhoz, mivel az eddigi sebészi tevékenységemet túlélték a növények.

Olvasmányaim szerint ez az optimális ideje a barackfa (őszi) metszésének. A metszés mindig nagyon misztikusnak tűnt számomra. Nagyapámnak az egész kertje szőlővel és gyümölcsfákkal van tele: van mit metszegetnie. Sokszor láttam, ahogy elmélyült figyelemmel, biztos kézzel vagdosta a nemkívánatos ágakat. A végeredmény mindig nagyon szép lett. Ápolt, rendezett szőlősorok állnak a kertben, a termés pedig általában bőséges és finom.

Nekünk csak egy szűk fél tiszafánk van. A törzse a szomszédban áll, szorosan a kerítés mellett, a lombja jótékonyan árnyékol és a kellemes kilátásról gondoskodik. Tavaly február elején fenyőrigók randalíroztak rajta egy-két hétig, leették róla az összes magot. Aztán átszálltak a diófára, és a járdára hullajtották, ami a magokból megmaradt. Még ezt sem bántam, olyan szép látvány volt a kanapéról nézni a tőlem pár méterre lakmározó madarakat. A rigók idén még nem jöttek csapatban, csak párat láttam belőlük, de a tiszafa áll.

Karácsony közeledtével mindig elbizonytalanodom: harcolni kezd bennem a hagyományokhoz ragaszkodó énem a fákat óvó énemmel. Felrémlik bennem a januárban kidobott fák képe, és akkor már értelmetlennek érzem a mészárlást. De amikor fenyőillat tölti be a nappalit és a gyerekek csillogó szemmel nézik a feldíszített fát (én meg csillogó szemmel nézem őket), akkor úgy érzem, a műfenyő nem tudná ugyanezt. Egyelőre a hagyomány győz, de egyre erősebb a másik énem hangja.

Volt egyszer egy kert. Vadregényes volt, meghódította a borostyán, közötte virágok nőttek: a madarak és a szél ültette őket. Öreg, dús lombú fák álltak benne, még gyümölcsöt is hoztak. A körte és a meggy az öreg fákról is rendkívül finom volt. A kertet gazdája, egy idős néni szeretettel gondozta. Pofozgatta a természet munkáját, amit szépnek talált, meghagyta, amit gaznak ítélt, kiszedte. A gaz fogalmába az ő megítélése szerint jóval kevesebb növény tartozott, mint ahogy azt általában gondolják.