Amikor belevágtam a blogírásba, kijelentettem, hogy márpedig én nem palántázok, úgysem megy az nekem. Jelentem, kezdek elbizonytalanodni. Végülis a karalábé jó lett. Az ördögszem nevű virág is kikelt, később aztán nem teljesített, de a palántakort túlélte. Egyszer majd lesz télikertünk, ami tökéletes helye lesz a növényovinak, de muszáj addig lemondanom róla?

 

Annyi jó vetőmag van. Bio vetőmag is. Bio palántát viszont még nem láttam, és a fajtaválaszték sem olyan nagy belőle. Arról nem is beszélve, hogy a piacon csak annyi információt kapok a paprikapalántáról, hogy ez fehér. Vagy csípős. Később kiderült, hogy nem is csíp és nem is finom, pedig gyönyörűen nézett ki. A kertészetekben sem teng túl az információ, onnan inkább a fűszernövénykéket választom, azt legalább ismerem.

 

Igaz, hogy nincs jó helyem, de talán az emeleti lépcsőforduló mégis megfelel majd, ott elég sok a fény. Most már azt is tudom, melyik magot vessem tálcára (kicsi magok) és melyiket lebomló cserépbe (nagy magok). Van magcsávázó, erősítő (szigorúan bio) tápoldatom, amit rálocsolhatok, és kíváncsi vagyok, így sikerül-e erős, egészséges palántákat nevelni.

 

Az utolsó lökést Charles Dowding adta (könyvajánló itt), aki leírta, miért jobbak a házi palánták. A kertészetekben gondosan bánnak a növényekkel, naponta gondozzák, ápolják, tápoldatozzák őket, hogy jó benyomást tegyenek a vásárlóra. Otthon néha kimarad az öntözés, nem pont ideálisak a fényviszonyok, esetleg nem megfelelő földbe vetjük a magokat. A való világ körülményeihez az otthoni, mostohábbak hasonlítanak inkább, ezért az otthon nevelt palánta edzettebb, jobban viseli a kiültetés után rá váró megpróbáltatásokat. Így aztán mégis belevágok, Zsuzsanna napra meglesz a benti vetés.