Akármerre járok, mindenhol tápoldat, műtrágya, mesterséges ezmegaz  mosolyog szebbnél szebb flakonokban, zacsikban a polcokról. Ha növénytermesztéssel, -gondozással kapcsolatos írásra bukkanok, annak legalább fele arról szól, mikor mit szórjuk, fújjunk, permetezzünk.  A tápanyag-utánpótlás persze nagyon fontos, de nem mindegy, mindez hogyan történik.

 

A legfőbb érv a műtrágyák mellett, hogy célzottan lehet adagolni a különböző tápanyagokat. Csakhogy ehhez tudni kellene, melyikből mennyi hiányzik. Kiskertben nem sok esély van arra, hogy ezt pontosan megállapítsuk. Nem is olyan fontos ez, mivel a műtrágya kiszórását sem tudjuk pontosan adagolni, csak úgy nagyjából. Ha többet szórunk, kiégetheti a növényt, nem szívódik fel, belemosódik a talajvízbe és egyéb finomságok történnek vele. Ha kevesebbet, marad a tápanyaghiány.

 

A műtrágyákkal további problémám, hogy legalább egy kesztyű szükséges hozzájuk védőfelszerelésként, különben csíp, mar, stb. A földben viszont rengeteg élőlény él, akiket szeretünk, de legalábbis hasznosnak tartunk. A föld egy élőhely, és minél jobban él, annál jobb lesz a növényeinknek. A műtrágyák a tápanyagon kívül sok olyat is tartalmaznak (pl. sókat), amik nem tesznek jót a talajéletnek, leginkább kipusztítják egy részét.

 

Végezetül: a növényeinknek sem feltétlenül tesz jót. Persze, azt látjuk, hogy erőteljes növekedésnek indul a növény, de biztos, hogy ezt akarjuk? Általában ez a kényszerített növekedés minőségromlással is jár, gyengülnek a növényi szövetek. A növény védtelenebb lesz a kártevőkkel és a betegségekkel szemben, ami további vegyszerezést von maga után. A vegyszereket viszont lassan jobban bírják a kártevők, mint mi, hamar rezisztenssé válnak rá, így újabb és erősebb vegyszert kell majd használnunk.

 

Ráadás: utálom, ha a gyerek a fűben kis golyócskák között hempereg. Jó ez? Nem lehetne természetesebben?