Általános iskolás koromban azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsünk rovarokat és azokat gombostűre szúrva vigyük be biológia órára. Akkoriban épp egy belvárosi gangos házban laktunk, így nem volt túl könnyű teljesíteni a kérést. Még csótány sem volt, azzal csak később, panellakó koromban találkoztam. Anyukám egy vendéglátóipari egység kerthelyiségében bukkant rá a megoldásra: egy hatalmas, zöld, meglehetősen ijesztő ízeltlábú támolygott felé. Egy kis doboz segítségével csapdába csalta és foglyul ejtette az idegent, majd boldogan hazahozta. Ahogy belestem hozzá, kis híján rosszul lettem: rettegtem tőle.

 

Egy megtermett imádkozó sáska (alias ájtatos manó) volt a fogoly. A házi feladat teljesítéséhez kíméletesen kellett volna eltenni őt láb alól. Fújtuk szegényt napokon át a kereskedelemben akkoriban egyedüliként kapható rovarirtóval, de sokáig nem bírtunk vele. Simán túlélte a házi feladat leadási határidejét, később is inkább éhenhaltnak tűnt. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, ha imádkozó sáskát látok.

 

A kertekben nagyon hasznos ez a kissé bizarr kinézetű rovar: lesben állva várja az egyéb, a mi szemszögünkből gyakran kártevőnek minősülő egyéb rovarokat, és élvezettel elfogyasztja azokat. Szépen ápolt kertben ritka vendég, de ha akad olyan rész, ami virágos rétre hasonlít (fűfélékkel, mezei virágokkal), ott rábukkanhatunk.

 

Ne sikítsunk, inkább hajoljunk le hozzá és vegyük szemügyre. Habár van szárnya, többnyire a lábain bukdácsol egyik helyről a másikra. Lassan mozog, csak akkor kapcsol villám üzemmódba, amikor lesben állva lecsap a prédára. A gyerekeket biztosan le tudjuk nyűgözni vele. Így megtanulhatják, hogy meglássák a szépséget olyan élőlényekben is, amit nem lehet dédelgetni.